Kökény Ferenc idestova egy fél évszázada dolgozik fodrászként. Az elmúlt ötven évben gyakorlatilag mindent elért, amit ebben a szakmában el lehet. A háromszoros mesterbajnok, Európa- és világbajnok negyedik helyezett megszámlálhatatlan tanulót nevelt ki, miközben zsűriként és a férfi válogatott trénereként is bizonyított. Az elmúlt években az Alfaparf bemutatófodrászaként számos szakmabelit oktatott. És most búcsúzik a színpadtól.

– Ötven éve vagy a fodrász pálya szerelmese. Ez rengeteg idő…

– Azt szoktam mondani, hogy az öregség nem szégyen, egyszerűen meg kell élni! Én sem érzem magamat öregnek, csak korábban születtem. Így vagyok a fodrászattal is. Ahhoz, hogy valaki egy fél évszázadot egyetlen hivatásnak szenteljen, valós megszállottság kell! Nekem megvolt anno és megvan most is! Mindig ki szoktam hangsúlyozni, hogy egy fodrász életében hatalmas szerepe van a mesterének, annak, aki lefekteti a tudása alapjait, aki elindítja a helyes úton és, aki megmutatja a munka szépségeit, árnyoldalait. Én máig szeretettel gondolok Kis Józsefre, a mesteremre. Az ő nyomdokaiban járva igyekeztem a saját tanítványaimat is felkészíteni a fodrászat mindennapjaira. A gyakorlat azt mutatja, legtöbbször szerencsére sikerrel. A fodrászat egy precizitást, de mégis gyorsaságot követelő szakma. Aki képes ezt a két tényezőt elegyíteni, mialatt megvan benne az elhivatottság és a fejlődni akarás, az jó fodrász lehet. Én ebben hiszek és mindig eszerint éltem.

– Hihetetlen szakmai múltad van. Szerinted a professzionalitás kéz a kézben jár a versenyezéssel?

– Azt nem mondom, hogy versenyezni kell, de elkél. Ugyanakkor a legfontosabb és leghatalmasabb kritikusunk mindig a vendég. Ha neki tetszik, amilyen frizurát készítünk, akkor neki mi vagyunk a legjobbak. Ehhez nem kell versenyezni. Természetesen van egy olyan oldala is ennek az éremnek, hogy a fodrászkollégákkal közös kihívások minduntalan inspirálólag hatnak, ösztönöznek a jobbnál is jobbra. Nincs annál felemelőbb pillanat, mint amikor kihirdetik az első helyezettet, és a saját nevedet hallod! A sikerélmény ezen a pályán elengedhetetlen, szó szerint létszükséglet!

– Te valóban annak érezhetted, hiszen számtalan versenyen tetted próbára önmagad. Milyen eredményekkel büszkélkedhetsz?

– 1959 óta versenyzem. Az első kihívás, amit sikerrel vettem még a tanulóéveimben volt. Aztán 1965-ben az első országos megmérettetésen negyedik lettem. Akkoriban valahogy mindig a harmadik hely közelében végeztem, rám is sütötték, hogy Kökény Ferenc az örök harmadik! Én mégis örültem neki, hiszen akkoriban, ha valaki harmadik lett, az legalább száz versenyző közül lett bronzérmes, ami igen szép eredmény. A mai napig azt mondom a tanulóimnak, hogy ha nem sikerül a legjobbnak lenni, akkor ne a zsűrit hibáztassák, ne kizárólag a nézők véleményében bízzanak vakon, hanem vegyék tudomásul a döntést. Csak akkor lehet valaki az abszolút győztes, ha a zsűrit is megveri. Ez persze elképesztően nehéz feladat, különösen külföldön, vagy mondjuk egy világbajnokságon. Tudom, hiszen én is tapasztaltam. Versenyeztem Moszkvában, Varsóban, Zágrábban, Ljubjanában, Belgrádban, sikerrel. Voltam Európa- és világbajnok negyedik, háromszor mesterbajnok. Ezekre az eredményekre természetesen büszke vagyok, de legalább ennyit jelentett nekem az, ha az oktatásaimmal más fodrászoknak segíthettem.

– Segítettél is, hiszen az egész országot bejártad szakmai bemutatókkal, az elmúlt években az Alfaparf égisze alatt. Áprilisban nagyot fordult Veled a világ. Mi történt?
– Úgy döntöttem, hogy átadom a terepet a fiatalabb generációnak, a bemutató fodrászatban már nem veszek részt. Miért határoztam így? Felismertem, hogy jönnek az újak, az ifjak, akiknek utat kell mutatni. Persze az igazsághoz az szintén hozzátartozik, hogy nem szabad megvárni, amíg Neked köszönik meg a munkát, Te mondj előbb köszönetet. Aztán persze ott volt még a családom is! A párom azt mondta, eljött az ideje, hogy több időt töltsünk együtt. Valóban, picit vissza kellett, hogy vegyek a fordulatszámból. Stúdióban még fogok oktatni, de a bemutatókhoz hasonló fellépéseket nem vállalok többé.

– Az utolsó bemutatód egy életre szóló élményt hozott, de azt is megmutatta, mennyire szeret Téged a hazai fodrászat színe-java. Hogyan „búcsúztattak” a kollégák?

- Feledhetetlenül, nehéz is úgy beszélni róla, hogy ne érzékenyüljek el. Ilyen az élet, ahogy öregszünk, úgy leszünk egyre szentimentálisabbak. Az utolsó bemutatóm Siófokon volt. Biztos voltam benne, hogy a társaimnak lesz valami meglepetése, de arra soha nem számítottam volna, ami végül ott volt. A rendezvény helyszínére levitték a fővárosi, Nádor utcai szalonom minden tárgyát, a székemtől a kávésbögrémen át, az esernyőtartóig mindent. Először észre sem vettem, hogy a búcsúzó fellépésem helyszíne valójában a saját üzletem. Aztán meg alig láttam, mert nem tudtam úrrá lenni az elérzékenyülésemen. A végén mindenki sírt, még a kontymodellem is. De ki ne törölgette volna a szemét, amikor az „Azért vannak a jó barátok…” dal szól? Én ott valamitől tényleg elköszöntem. Elköszöntem, de nem fájdalommal! Most egy új élet veszi kezdetét. Sokan azt szokták mondani, hogy ha mindenki a barátod, akkor senki sem az. Ez nem igaz, lehet mindenki az! Ott, Siófokon legalábbis az volt! Legutóbb egy internetes közösségi oldalon rátaláltam a balatoni modellemre és a feltöltött képeire. Az egyiken a kész konty fényképe mellett én is látható vagyok. Csak annyit írt alá: Köszönöm! Én is köszönöm neki és mindenkinek; Viola Dórának, Hansági Gyulának, az Alfaparf csapatnak, és nem utolsó sorban a feleségemnek!