Kórodi László és Dévényi Mara a szakma szerelmesei. Személyük ismert a fodrászszakma előtt, hiszen a közel negyven év alatt, amit a szakmában töltöttek számos „fodrászpalántának" adták át a szakma sava-borsát. Most mégis elérkeztek arra a pontra, amikor úgy döntöttek, befejezik aktív pályafutásukat. Sok száz náluk végzett fodrász emlékezik boldogan a tanodájukban töltött egy évre, és arra, ahogyan tanították őket. Szeretettel, türelemmel, és odafigyeléssel...

- Hogyan kezdődött a pályafutásotok?

D. M. - Az már nagyon régen volt! Annak idején a Dallos Ida Ipari Szakmunkásképzőben végeztem. Nagyon sokan jelentkeztek az iskolába, hiszen felkapott szakma volt a fodrászat. Nekem az jelentett „protekciót", hogy édesanyám fejmosóként dolgozott egy üzletben, így aztán abban az üzletben töltöttem a gyakorlati időmet. Később a főiskolát is elvégeztem Dunaújvárosban.

K. L. - Számomra egyértelmű volt a választás, hiszen édesapám is fodrász volt, így tehát kétségeim sem merültek fel a pályaválasztással kapcsolatban, majd én is a dunaújvárosi főiskolán szereztem a diplomámat.

- Mindketten szakoktatóként dolgoztatok hosszú éveken át, ott, ahol annak idején ti is tanultatok...

K. L. - Miután már aktívan dolgoztam fodrászként, „rendelkeztem" egy-két tanulóval is. Az iskola megkeresett egyszer, hogy vállalnám-e a szakoktatói munkát. Mindezt persze úgy, hogy az igazgatónő már az elején letisztázta, hogy sajnos „megfizetni" nem tud, hiszen bértábla köti a fizetés nagyságát. Ennek ellenére igent mondtam, hiszen szerettem oktatni, és általában a gyerekekkel foglalkozni.

- Ott ismertétek meg egymást, mint kollégák?

D. M. - Igen, az iskolában ismerkedtünk meg, és amellett hogy szakmailag is tiszteltük egymást, egyre több dologban értettünk egyet - például, ami az oktatást, és leginkább annak színvonalát érinti.

- Jónak, vagy éppen az ellenkezőjének ítéltétek?

D. M. - Sajnos nem jónak. A hároméves képzésen belül kevés volt a gyakorlati idő. Rengeteg ünnepnap, szabadnap, szünidő, betegség miatt mindig a gyakorlati időből vették el az időt, így aztán úgy láttuk, a fodrászokat inkább képzik elméleti embernek, mintsem gyakorlatinak. Pedig éppen a gyakorlaton van a hangsúly, hiszen attól, hogy valaki tisztában van az elmélettel, még egyáltalán nem biztos, hogy hajat is tud vágni...

K. L. - Sőt, valószínűbb hogy nem tud, hiszen mikor tanulná meg? Egyszer nekiültem, és kiszámoltam, hogy összesen mennyi időt tölt gyakorlattal egy tanuló 3 év alatt, és elszomorítóan alacsony óraszám jött ki. Kb. 100-120 nap óra! Márpedig 100-120 nap alatt nem lehet megtanulni ezt a szakmát!

- Mikor született meg a döntés, hogy nem tanítotok tovább az iskolában?

D. M. - Egyetértettem Laci elképzeléseivel és társultam vele. Pontosan akkor történt, amikor úgy döntöttek, hogy az iskolarendszerű képzésben megszüntetik a tanműhelyeket!

K. L. - Belegondoltam, hogy amennyiben nincs tanműhelyi képzés, hol fogják a tanulók elsajátítani a gyakorlati tudást? Egy fodrászszalonban nyilván nem a tanulót fogják odaengedni a vendéghez, hogy essen neki, és vágja le, vagy fesse be a haját. A fodrászmesternek pedig nincs arra ideje, hogy a tanulóval foglalkozzon, és az alapokat mutogassa neki, a vendég idejét igénybe véve. A tanuló tehát csak nézhet, nézni pedig mindenki „ötösre tud"...

- És akkor létrehoztátok a tanodát...

D. M. -Igen, bíztam a Laci döntésében, és miután fantáziát láttam benne, igent mondtam, és 1992-ben megnyitottuk a tanodánkat.

- Nem volt „kockázatos" vállalkozás?

K. L. - Inkább azt mondom, nem volt veszélytelen. De arra gondoltam, hogy nagyon sok felnőtt szeretne ilyen-olyan okokból pályát módosítani, miért ne tehetnék meg, hogy felnőttképzés keretében, egy év alatt új szakmát tanuljanak?

D. M. - Tulajdonképpen Laci „rizikózott" nagyobbat, hiszen ő egy lakást adott el azért, hogy az iskolát elindíthassuk. Én megkérdeztem a családom véleményét, és a családtól, barátoktól kapott pénzt fektettem az iskolába. Tulajdonképpen mindent feltettünk egy lapra. De ami a lényeg, hogy nem a profit volt a mozgatórugója a vállalkozásunknak, hanem az, hogy fodrászokat képezzünk úgy, hogy lehetőleg a tudásunk legjavát adjuk át, és később bármilyen helyzetben megállják a helyüket!

- Ma már bebizonyosodott, hogy megérte, hiszen több száz fodrász végzett a ti iskolátokban!

K.L. - Így igaz, és ma már hirdetnünk sem kell magunkat, hiszen minden évben teljes létszámmal indítjuk a tanfolyamot. Ebben persze biztosan közrejátszik a hangulat is, hiszen ketten oktatunk Marával, és mindketten úgy gondoljuk, hogy tanítani csak jókedvvel, és türelemmel lehet! Mara az, akihez hatvanszor is fordulhatnak a tanulók a kérdéseikkel, ő ugyanúgy magyarázza el, mintha először tenné! Ez nagyon fontos, hogy a tanuló bátran kérdezzen, ha valamit nem ért.

D. M. - Lacitól is mernek kérdezni, igaz ő egy kicsit szigorúbb... Bár ez sem hátrány, hiszen a tanuló sem kérdezgethet az idők végezetéig...

- Szívvel-lélekkel vezettétek az iskolát, több mint tizenhárom éve, most mégis befejezitek. Miért?

D. M. - Több, mint negyven év után, úgy gondolom, elérkezett a pihenés ideje. Öt éve nyugdíjas vagyok, családom és unokám van, akikkel szeretnék többet törődni. Fizikailag és lelkileg is lenne még erőm, de egyszer meg kell húzni a határt... És ez a pillanat most érkezett el.

K. L. - Én csak rábólintottam Mara döntésére, hiszen ha úgy gondolja, hogy pihenni szeretne, akkor az úgy van, és igazán megérdemli. Nagyon sokat tett le az asztalra az elmúlt évtizedekben... Amióta együtt vagyunk, a legtöbb dologban egyetértettünk, így aztán ebben sem volt nehéz. A szakmának azért teljesen nem intünk búcsút, hiszen részt veszünk a szakmunkástanulók vizsgáztatásában, előadásokat tartunk majd, de az iskolánktól valóban megválunk.

- Eladjátok a Wesselényi utcai fodrásztanműhelyt, és a céget is... Ennyi év után nem lesz fájdalmas búcsú?

D. M. - Most még bele sem merek gondolni, hogy milyen érzés lesz megválni nyáron az utolsó itt végzett osztálytól, de ennek így kell lennie. Ám valójában az szomorítana el, ha azt látnám egy napon, hogy a tanműhely helyén például egy hentesüzlet vagy kávézó üzemel...

K. L. - Nagyon szeretnénk, ha úgy tudnánk megválni a tanodától, hogy aki megveszi, továbbvinné ilyen formában, mint ahogyan mi oktattunk elmélet, gyakorlat egybe. Mi a kezdeti időkben külsősként, óraadóként, vizsgáztatóként, nevünk használatát lehetővé téve szívesen segítenénk az oktatást továbbra is. Boldog lennék, ha így történne, és tovább folyna a fodrászok oktatása itt, a Wesselényi utcában...

Szöveg: Velczán Julia
Fotó: Veres Dalma