Az emberek hajlamosak példaképeket állítani maguk elé. Tulajdonképpen mindenkinek szüksége van rá, hogy megtegye. Kell, mert általuk leszünk jobbak, kell valaki, akire felnézhetünk, és kell, hogy valaki nyomdokaiba léphessünk – s a munka fárasztó atmoszférájából kitekintve lássunk valakit, aki túlélte, s aki végül azt mondja, „Megérte”.

 

Amikor idén először kiosztottál a pedikűrös szakma nagyjainak járó Életmű díjakat, kétség sem férhetett hozzá, a dübörgő fiatalság tapsviharában az az öt ember vehette át az elismeréseket, akikre a legújabb generációk építik karrierjüket.

 

Az Életmű díj egy elismerés, amit azoknak az elhivatott szakmabélieknek ítélnek oda, akik legalább 40 éve tevékenykednek a pályán, s akik munkásságukkal előre hajtották az ipar kerekét. Az első öt Életmű díjas 2007-ben Kiss Gábor, Nick Róbertné, Visontai Teréz, Kincs Eszter és Torács Béla lett. Velük beszéltem arról, hogy hogyan sikerült idáig eljutniuk.

 

Kiss Gábor

„Eleinte nem erre a pályára készültem (eredeti foglalkozásomat tekintve üvegszobrász és festő vagyok). Sok dolgot tanultam életem során, még testmasszázst is oktattam, de a pedikűrösséget sohasem bántam meg pályafutásom 50 éve alatt.

Amikor elkezdtem tanulni, még máshogy nézett ki az oktatási rendszer, volt benne sok jó dolog, amire manapság sajnos nem jut elég idő. Ha hiszik, ha nem, olyan komolyan vettük ezt a szakmát, hogy eljártunk boncolásra is, csak hogy jobban, testközelből ismerkedjünk meg az emberi anatómiával, akkoriban elképzelhetetlen volt például, hogy ezt a képzést levelező tagozaton végezzük el. Szorgalommal végeztünk mindent, kihasználtuk a lehetőségeket, gyakoroltunk, amennyit csak tudtunk.

A pályám során sem hagytam abba a tanulást. Mindig elleshetünk valami új, okos dolgot, amit addig nem tudtunk. Diákjainkat is legjobb tudásunk szerint oktattuk, ennyi év alatt több ezren kerültek ki a kezeink alól. Mi fejlesztettük ki a pedikűrös eszközök mai formáját, aminek mára rengeteg típusa van, mindenki talál számára kézre állót, ami elengedhetetlen a minőségi munkához. Az, hogy az Életmű díjat megkaphattam, mindezeknek a munkáknak az elismerését jelenti számomra, ez egyfajta köszönet a szakmától, melyre nagyon büszke vagyok.”

 

Nick Róbertné „Matyika”

„Mint ahogy sokan mások, én sem pedikűrösként kezdtem a pályafutásomat. Voltam én már fonónő, dolgoztam fürdőkben és szövetkezetekben is – a lábápolás később lett csak a hivatásom. Azért választottam végül is, mert ez egy biztos szakma, mindig szükség lesz ránk, amíg az emberek két lábon közlekednek. Ahogy pedig haladtunk előre az időben, egyre inkább megszerettem ezt a légkört, ami körülveszi a szakmabelieket. Nagyon szorgalmasak voltunk, igyekeztünk mindig többet gyakorolni, előfordult, hogy mi hozattunk el öregotthonokból taxival időseket, akik vállalkoztak rá, hogy rajtuk szerezzünk rutint. Hétvégenként összejártunk, beszélgettünk, segítettünk egymásnak – úgy érzem, ez egy kicsit hiányzik a mai fiatalok hozzáállásából, pedig enélkül én sem lennék most itt.

Számomra nagy megtiszteltetés volt, hogy elismerték a munkásságom, és meghatódtam, hogy mennyien tapsoltak nekünk. Büszke vagyok arra is, hogy az unokám is továbbviszi a szakmát, úgy látszik, sikerült átadni neki is a meggyőződést, hogy érdemes e szép foglalkozást jól csinálni.”

 

Visontai Teri

„Mindig is pedikűrös akartam lenni. Nagynéném ugyanis Sallai István szalonjába járt, ahova sokszor én is elkísérhettem. Lenyűgözött az odaadása, szakértelme, s az, hogy a vendégek mennyire hálásak, mennyire megkönnyebbülnek egy kezelés után. Rögtön tudtam, hogy nem lehetek más – s azóta is, immár 44 éve a szakma pályáját koptatom. Sohasem a pénzért csináltam a munkámat, pusztán az elhivatottság ösztönzött, és úgy érzem, máshogy nem is lehet hozzáállni. Ez nem egy annyira jövedelmező állás, hogy bárki is csak anyagi szempontok miatt válassza, valaki vagy szereti az embereket, és szívből dolgozik, vagy nem lesz vendégköre, hiszen ez egy olyan bizalmi munka, amihez nagy empátia szükségeltetik.

Ameddig tudom végezni a feladataimat, biztosan folytatni fogom, mert kevés olyan felemelő dolog van, mint amikor a vendégek hálás szemmel megköszönik, hogy törődünk velük, és felfrissülve engedjük útjukra őket.

Az, hogy megkaptam a díjat, igazán váratlanul ért, de annál nagyobb örömet szerzett nekem. Ez azt jelentette, hogy a szakmabeliek is elismerték az életem ezen részét, azt az energia ráfordítást, melyet a szakma előre haladásának érdekében tettem.”

 

Kincs Eszter

„Régóta vagyok e szakma tagja, hiszen a pedikűrös képzést is már 1968-ban végeztem el az Ipartestület akkori iskolájában. Ezelőtt voltak rövidebb, kevésbé kedvelt munkahelyeim, dolgoztam a kereskedelemben is, de semmi sem nyerte el úgy a tetszésemet, mint a lábápolás. 37 éve dolgozom önálló kisiparosként, de máig is tanulok. Tanulok a kollegáimtól, a vendégektől, mert ha az ember nyitott szemmel és füllel jár, mindig ragad rá valami, amit addig nem tudott. Több mint 20 év alatt rengeteg diákot oktattam én is, és nagyon megható volt, amikor az Életmű díj átadásán hallottam, hogyan tapsolnak, dübörögnek a fiatalok – ezek szerint elismerik azt a rengeteg munkát, ami miatt nekünk ítélték az aranyozott kést és oklevelet.

Sohasem adtak könnyen semmit, rengeteget küzdöttünk, amíg idáig eljutottunk, de megérte. Mindmáig megőriztem a vendégkönyveket is, és olyan jó érzés visszaolvasni az üzeneteket, hogy ha valamikor rossz kedvem lenne, ez akkor is felvidítana. Segíteni az embereken egy megtérülő foglalatosság.”

 

Torács Béla

„Egészen fiatalon kezdhettem pedikűrösként munkálkodni. A szakmát tulajdonképpen édesapám hatására választottam, mert ő mondta, hogy egy olyan szakmát tanuljak ki, amire mindig lesz szükség. Így lettem tehát hivatásos lábápoló. 1969-ben kezdtem el Sallai Istvánnál tanulmányaimat, de később 2,5 évre be kellett vonulnom katonának, így csak a leszerelésem után tudtam kiváltani az iparengedélyt. Immáron 32 éve egy munkahelyen dolgom, és 1978 óta oktatok is, tanulóimnak számát sem tudom. Szeretek tanítani, főleg mert meggyőződéssel teszem. Szeretném átadni minden diákomnak az elhivatottságot is éppúgy, mint a tudásom legjavát. Úgy érzem, régen kicsit nagyobb hangsúlyt fektettek a pedikűrös szakmát választók arra, hogy megmaradjon az összetartás köztük, de ez a piaci versenyhelyzet miatt sajnos elég ritkán valósul meg mostanság. Mi öten például a mai napig is úgy viselkedünk, mintha egy család lennénk – tulajdonképpen bizonyos értelemben az is vagyunk.

Az, hogy én is az öt Életmű díjas között lehetek, megtisztelő, hiszen én vagyok közülük a legfiatalabb. Úgy gondolom, nem kis dolog ennyi éven át megmaradni egy szakmában, azt jól, és mindig örömmel csinálni – de csak így érdemes.”

 

 

Szöveg: Pálmai Eszter

Fotó: Stiller Ákos