Sztársminkes versenyünk győztese: Szabó Annamária

Szabó Annamáriának igazi szépítő vér csörgedezik az ereiben. A februárban végző kozmetikus gyermekkorát fodrászként dolgozó édesanyja szépségszalonjában töltötte, ahol folyamatosan megmerítkezett ennek a csodálatos, de egyben nagyon nehéz szakma minden különlegességében. Hogy végül miként lett a most 24 éves lányból először közgazdász, majd kozmetikus és a Szépítész magazin Sztársminkese? Most kiderül...

- Kalandos utat jártam be az elmúlt évek során, de nem bánok semmit. Két éve végeztem sikeresen az Idegenforgalmi Főiskolán, de már a tanulmányaim alatt is tudtam, nem ezen a pályán szeretnék megöregedni. Valószínűleg a döntésemben nagy szerepet játszott az édesanyám és a bátyám is, akik mind a ketten fodrászként dolgoznak a családi vállalkozásunkban. Adódik a kérdés, hogy ha már nem maradtam az eredeti szakmámnál, akkor miért nem lettem fodrász, mint a szeretteim. Nem tudom, mert bár mindig is vonzódtam a szép szakmához, valahogy engem nem a haj, hanem a bőr érdekelt. Az, hogy miként lehet bizonyos hibákat eltüntetni, egyáltalán megérteni a bőr fiziológiáját. Szerencsére a családom soha nem erősködött, hogy legyek fodrász, elfogadták a döntésemet.

- Adott a választás, a családi szépségszalonunkban fogok kozmetikusként dolgozni. Addig pedig minden időt kihasználok, amit még lehet. Mindig van még mit tanulni, az új ismereteket pedig Nyárai Évától, a mesteremtől lesem el. Ez egy rendkívül hálás szakma, ugyanakkor nagyon nehéz is egyben, hiszen a felelősségünk, amit azzal vállalunk magunkra, hogy valakinek a bőréhez érünk, óriási. Csodákat lehet tenni, de hatalmasakat ugyancsak hibázhat az ember. Ezért is szoktam azt mondani, hogy a kozmetika egyszerre követeli meg a precízséget, a maximalizmust és a tisztaságot. Ha valaki mindezt betartja, és képes a megújulásra, önmaga képzésére, akkor egy sokrétű, színes hivatást tudhat a magáénak. Én ebben hiszek, engem ez igézett meg.

- Már a főiskola alatt elkezdtem a sminkeléssel való ismerkedést. Azért mondom, hogy ismerkedést, mert a szépítésnek ezen ága, ugyancsak rengeteg tanulást, ismeretet követel magának. Én, amit tudok, azt Temesváry Károlytól tanultam. Az ő képzése volt az, ami aprólékosan felépítette a tudásomat, ami megismertetett a sminkelés korszakaival, azok jellegzetességeivel. Ő mondta egyszer azt, hogy lehet valaki kiváló sminkes, de nem túl kiemelkedő kozmetikus, és ugyanez fordítva. Szeretném, ha egyszer nyugodt szívvel azt mondhatnám, én mind a kettőben a tőlem telhető legjobbat hozom. Ezen is dolgozom.

- Az első helyezés, őszintén mondom nagyon meglepett. Persze vágytam rá, de reálisabbnak tűnt az első három helyet, és nem a legelsőt megcélozni. A lámpalázam és a néha még engem is elcsodálkoztató, izgulós mivoltom miatt eddig nem indultam versenyeken. Természetesen a fodrászként dolgozó és számos szakmai kihíváson részt vevő bátyám modelljeinek sminkjét mindig én készítettem, de önállóan soha nem tettem próbára magam. Aztán, amikor olvastam a kiírást, a reneszánsz sminkről, gondoltam megpróbálom. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a siker a család és a csapat sikere. Az édesanyám készítette a gondosan kiválasztott modellem haját, a gallér közös munka volt, míg utóbbi díszítése egy kollégám kristálycsillárjából készült. A fotókat, amik csodálatosak lettek, Gráf Péter csinálta. Ezúton is köszönöm nekik, hogy a dobogó legfelső fokára segítették az általam megálmodott reneszánsz királynőt.

- Azt hiszem igen, rendkívüli módon inspirál és feltölt az, hogy mások szerint is jót, szépet és a lehetőségekhez mérten tökéletesen alkottam. Persze tökéletesség nem létezik, hiszen senki sem tévedhetetlen, senki sem képes minden apró részletében hibátlant készíteni. Nem is kell! Ahogy a fodrászok is szokták mondani, egy frizura nem lehet kész, egy frizurát csak abba lehet hagyni. Ugyanez igaz a smink világára is, de törekedni azért mindig lehet...

Szöveg: Wágner Szilvia