Interjú Sommer Katalin maszkmesterrel

A Magyar Televízió maszkmestere volt huszonhárom éven keresztül. A nyolcvanas évek közepén elhagyta az MTV-t, vállalkozó lett. Sommer Katalin Dob utcai parókakölcsönzőjében emlékszik a régi időkre.

- Már gyerekkoromban megfertőzött a színház. Ez nem is csoda, hiszen a Nagymező utcában nőttem fel. Folyton a színészeket lestük, és akitől csak lehetett, autogramot kértünk. Talán ezért is gyakornokoskodtam a mai Thália Színház helyén működő Ifjúsági Színháznál, később a Faluszínháznál. A gyakornoki évek után két évig voltam a Fővárosi Operett Színház fodrásza. Ebben az időben alakult meg a Magyar Televízió.

- Ahol maszkmesterként helyezkedett el

- Végig kellett járni a ranglétrát. A maszkmesterséget ki kellett érdemelni. Ennek ellenére nem volt igazi hierarchia. A televíziózás mindenki számára egy izgalmas új kalandot jelentett. Talán ez volt benne a legszebb.

- Később maszkmesterként évi tizenhárom-tizennnégy tévéjátékban vett részt...

- Szerencsés voltam. Manapság évente forgatnak annyi tévéjátékot, mint annak idején havonta. Együtt dolgozhattam többek között Sulyok Máriával, Major Tamással, Tőkés Annával, Latinovits Zoltánnal, Ruttkai Évával, Simándy Józseffel. A tévéjátékok mellett minden évben én voltam a szilveszteri műsorok maszkmestere.

- Egy rendező vagy egy művész mennyire szólt bele az ön munkájába?

- Csapatban dolgoztunk. Én Vámos László, Ádám Ottó és Várkonyi Zoltán produkcióiban vettem részt leginkább. A jelmeztervező, díszlettervező és a maszkmester megkapja a forgatókönyvet. Miután a rendezővel leegyeztetett jelmezterveket megnéztük, leültünk a színészekkel, és közösen gondolkodtunk az arckarakter kialakításán. A legfontosabb, hogy a színész jól érezze magát. Ha neki nem felel meg a munkánk, az kihathat a későbbi teljesítményére. Sok esetben a színész épp a maszkpróbán találja meg a karaktert. Ilyenkor a művész szembenéz a tükörrel, és már a karakter néz vissza. Ez a vizuális élmény nagyon inspiratív lehet.

- Voltak viták?

- Leginkább a jelmeztervezőkkel. Ők ugyanis elsősorban képben gondolkodnak. Néha egy-egy szép jelmezterv azonban nem jó másra, minthogy bekeretezzük és kitegyük a falra nézegetni. Sokszor a rendező beleszeret egy-egy szép, ám használhatatlan jelmeztervbe. Egyszer egy feketehajú operaénekesre, hosszú szőke parókát álmodott a jelmeztervező. Mondtam, hogy ebben egy nőimitátorra fog hasonlítani. Csak az első jelmezes próbán jöttek rá, hogy igazam van.

- A Szegedi Szabadtéri Játékokra is rendszeresen hívták

- Egyszer Vámos László rendezésében Bessenyei Ferenccel a címszerepben vittük színre a Lear királyt. Nagy sikere volt, ezért később ugyanebben a rendezésben elkészült a mű televíziós változatának felvétele. Erre a változatra egy gyönyörű terebélyes, hullámos ősz parókát terveztem fekete csíkokkal Bessenyeinek. Felvétel előtti nap levetítették a Lear király angol filmváltozatát. Abban egy szikár ősz férfi játszotta Leart. Vámos beleszeretett a figurába. Másnap közölte velem, hogy vágjam rövidre a parókát. Megvitathattam volna vele, ha Bessenyei is szól az érdekemben. De ő elfogadta Vámos döntését. A szép fekete csíkok összementek, Lear király úgy nézett ki benne, mint egy foltos hiúz. Erre Vámos azt mondta, hogy fújjam le a parókát fehér hajlakkal. Attól viszont jól megkeményedett. Bessenyei végig azon morgott a műteremben, hogy úgy néz ki, mint egy nyugdíjas világítótorony-őr.

- Ön volt a Tenkes kapitánya maszkmestere...

- Ez volt a televízió első sorozata. Akkor még mindenki tanulta a szakmát. Ezért aztán senki sem volt türelmetlen. Még azok a színészek sem, akiknek két jelenet miatt mind a hat hétig lenn kellett maradniuk Siklóson. Abban az időben sem volt sok pénz egy-egy forgatásra. A Nemzeti Színháztól kértem kölcsön két ruháskosárnyi parókát. Lenn a forgatás elején pánikba estem. Nem tudtam, hogy kire hogy passzolnak majd a kölcsönkért jelmezek. Fejér Tamás rendező viccesen megjegyezte: „Te csak ne izgasd magad. Azok játsszák el a szerepeket, akiknek a fejére rámegy a paróka." Rengeteg filmet forgattunk annak idején. Számunkra a legfontosabb mindig a precizitás volt. Az egyik jelenetben valaki kilépett az ajtón. Lehet, hogy a következő jelenetet - amikor belép a másik ajtón - fél év múlva vették fel. Nekünk mindent pontosan kellett címkézni és rendszerezni.

- Ha jól tudom volt egy kellemetlen konfliktusa Sulyok Máriával

- Dosztojevszkij: A játékos című művében Sulyok Máriát rendezői utasításra öregíteni kellett. Orrgittet melegítettem, és jó vastag ecsettel rákentem a művésznő arcára. Sziszegett, de nem szólt egy szót sem. Később sem, ugyanis az anyag megkötött, és alig bírta kinyitni a száját. Végül azért mégiscsak rám kiáltott, hogy szedjem le. Én a fiatalok szemtelenségével annyit mondtam: elnézést művésznő, ez még csak egy kísérlet volt. Mondanom sem kell, hogy ezután nem én lettem a filmben Sulyok maszkmestere. De még a folyosóra sem mehettem be, ahol öltözködött.

- Nagyon jó vizuális fantázia kell ahhoz, hogy az ember megálmodja, mi hiteles egy filmben...

- Ráadásul figyelembe kell venni, hogy a képen máshogy látjuk a színeket, mint a való életben. Nekünk úgy kell megtervezni a színárnyalatokat, hogy azok megfelelő képbontásban tükrözzék a hatást. Arra is figyelni kell, hogy a szakáll és a bajusz soha nem ugyanolyan színű és állagú, mint a haj.

- Mennyire figyeli az embereket az utcán? Mennyire kritikus velük szemben?

- Nem vagyok igazán kritikus másokkal szemben. A régi nagy öregek közül Ivanicza Gyuri bácsi volt a „nagy megfigyelő". Ha szembejött vele egy érdekes arcú figura, képes volt arra, hogy megforduljon, visszaszaladjon, és újból szembetalálkozzon az ismeretlennel. Annak idején nagyon szűk szakma volt a miénk. Ráadásul vigyáztak arra, hogy a mesteri fogások ne tudódjanak ki. Gyuri bácsi, amikor egy komplikált maszkot készített, kiküldött kávéért, nehogy ellessek valami fogást tőle. Ugyanakkor nagyon szeretett. A szerszámait mind rám hagyományozta. Ma is részben ezekkel dolgozom.

- Azt mondta, hogy az ön története inkább a múltban, mint a jövőben keresendő. Ennek ellenére aktívan dolgozik, rengeteg megrendelése van.

- Fodrászok, maszkmesterek dolgoznak velem ebben a kis parókaszalonban. A Nemzeti Színház folyamatosan rendel tőlünk. Televízió-műsorokhoz, sőt itthon forgatott külföldi filmekhez is vásároltak parókákat, bajszokat. Ma könnyebb a munkánk, hiszen manapság bárhonnan bármilyen anyagot meg tudunk szerezni. Régen azonban az volt a szép, hogy alig volt valamink, mégis bátran mertünk a semmiből is létrehozni bármit.