Grafológiai körutazásunkat folytatva elérkeztünk a következő nagy területhez, az aláírások elemzésének területéhez. Ez egy rendkívül érdekes és egyben nagyon összetett része az írás vizsgálatának.

A sokat idézett latin közmondás szerint – Nomen est omen – nevünk nem pusztán szavak halmaza, hanem meghatározója is sorsunknak. Ugyanígy elmondhatjuk, hogy aláírásunk sem csupán egyszerű írás, hanem személyiségünk instant magja. Mindaz, amit magunkról gondolunk, érzünk, átélt tapasztalataink, melyek nyomot hagytak bennünk. Megjeleníti viszonyulásainkat családunkhoz, múltunkhoz. Ezen kívül gyakran emleget a szakirodalom egy úgy nevezett „plakátjelenséget”, ami annyit takar, hogy aláírásunkból kiszűrhető az is, amilyenek látszani szeretnénk mások szemében, illetve az is, amit rejtegetni szeretnénk a világ elől.
Aláírásunk egyedi jelenség, mely jóval nagyobb szabadságot enged meg, mint maga az írás. Gondoljunk csak bele, nem kell feltétlenül olvashatóságra törekednünk, ösztönös vonalszerzeményeink is ugyanúgy megállják helyüket kézjegyünkként. Végleges formáját felnőttkorban nyeri el – ez minden esetben a személyiség érettségének függvénye –, de ez nem jelenti azt, hogy állandó marad. Teljesen egyformán sosem írjuk le kétszer a nevünket! Különböző életszakaszainkban aláírásunk követi személyiségfejlődésünket.
Aláírás elemzésekor számtalan szempontot vesz figyelembe a grafológus. Ideális eset az, ha lehetőség van a név és az egyéb leírt szöveg összehasonlítására. Sok információval szolgál a szakember számára, hogy a két írás egyezik vagy nem. Az írással összhangban álló aláírás érett, őszinte, felelősségteljes emberről árulkodik. Ellenkező esetben – egyéb jegyek számbavételével – akár félrevezetési szándék is szóba jöhet. Itt fontos megjegyezni, hogy az olvashatóság szintén a felelősségvállalással hozható összefüggésbe, hiszen az aláíró tulajdonképpen így vállalja önmagát. Az azonosság fontos a méret tekintetében is. Ha a név betűi kisebbek, az szerénységet, félénkséget, önállótlanságot jelent. Ha a szövegbetűnél nagyobb az aláírás; az író személy elégedetlen a helyzetével, úgy érzi, többet érdemel, önbizalomból nem szenved hiányt.
Ha nevünket grafológiai szemszögből megvizsgáljuk, akkor négy szerkezeti egységet találunk. Elsőként a titulust, ez lehet pl. dr., özv., ifj. stb. A következő a vezetéknév, majd a keresztnév és végül az ún. paráf, amely az aláírás végén megjelenő vonaltöbbletet jelent. A szerkezeti egységek egymáshoz viszonyított mérete, alakja és helyzete szolgáltatja az elemző számára a sok értékelhető adatot. Az erőteljesen kihangsúlyozott „dr” titulus például ambícióra, becsvágyra utal. Vagy egy másik példa: a vezetéknév az apához való viszonyt jelképezi, de itt jelenik meg a közéleti „Én”, a munkához való viszony is. Ha tehát a vezetéknév a nyomatékosabb az aláírásban, akkor érvényesülni vágyó ember áll előttünk. Az itt megjelenő problémák, leszakadó betűk, elrántott vonalak utalhatnak az apával való viszony zavaraira is. A keresztnév szimbolizálja a magánéletet, az anyai értékek súlyát. Azok, akik egybeírják két nevüket, össze tudják hangolni magánéleti és közéleti szerepeiket, egyformán fontosnak tartják mindkettőt. Az utolsó egység a paráf, hasonlítható a telefonálás vagy egy unalmas értekezlet közben születő firkához, amely teljességgel ösztönös, a tudatalatti történéseinkre utal. Számtalan formája létezik. Lehet például aláhúzó vonal, mely önérvényesítési szándékot, önkiemelést jelent, lehet bekeretezés is, mely az író személy bizonytalanságából eredő védelemigényét jelzi, vagy akár zárkózottságát.
Fontos jelentéssel bír továbbá az aláírás függőleges, illetve vízszintes helyzete a szöveghez képest. A távolra írt név elhatárolódást jelenthet, az író személy nem azonosul a leírtakkal. A túlzottan balra tolódó aláírás – amennyiben nem az üzleti normát követi – szorongást, neurotikus félelmeket, krízishelyzetet mutat.
Megjelenhetnek a névaláírásban különböző díszítések, számok vagy szimbólumok. Ezek a személyiségben mélyen gyökerező vonzalmakra, vágyakra, motivációkra utalnak.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy aláírásunkban fejezzük ki magunkat a legközvetlenebb módon, tehát mi magunk vagyunk – dióhéjban.