Azt mondják, a rák jegy szülöttei ragaszkodnak legjobban emlékeikhez, nem dobnak ki semmit, mert „még jól jöhet"... Gyűjtenek mindenféle régiséget, legyen az értékes műkincs, vagy kidobott ócskaság. Igazolom, ez így van, magam is közéjük tartozom.

Már kislánykoromban előszeretettel másztam fel nagymamám padlására, porlepte „kincsek" után kutatva. Hat éves koromtól kártyanaptárakat gyűjtöttem, most is büszke vagyok rájuk, gyönyörűek, s ha megnézzük őket, az felér egy időutazással... Kicsit nagyobb voltam, amikor felfedeztem szüleim bakelit lemez gyűjteményét. Azt hiszem, akkor még kevesen tudták a kortársaim közül, hogy „mindenkinek van egy álma"...

Később antikvitásnak számító, 100 éves újságok kerültek elő egy idős bácsi örökségéből.

Még éppen nem vitték ki őket a MÉH telepre, és én nem értettem, hogy ezek az értékek másoknak miért nem fontosak. Most már sejtem. Mindannyian mások vagyunk, mindenkinek más az érték, és más a szemét (na de „ne tévessze el a helyét!" J ).

Hét évvel ezelőtt, a fővárosba kerülve is megtaláltam a nekem valót: a szemet gyönyörködtető, pislákoló, kiégett, leszakadt, vagy csodával határos módon 40 év után is ép, szocreál neonreklámokat. Egy éven keresztül csak bámultam őket, iskolába menet, hazafelé jövet. A Rákóczi úton, a Nagy körúton, vagy az eldugott kis utcákban, folyton figyeltem őket, és mindig euforikus élmény volt, ha egy újabbat találtam.

Aztán kaptam egy kis fényképezőgépet, és végre nyakamba vettem a várost. A minőség persze hagyott némi kívánnivalót maga után, de megörökíthettem őket. Magamnak, az utókornak, annak akit még érdekel. Azóta már számos darab eltűnt közülük, és az én szívem mindig összeszorul, ha valamelyik kedvencemnek hűlt helyét találom. Márpedig az utóbbi években egyre gyakrabban, és egyre több régi neon tűnik el a házak tetejéről, oldaláról, néha a házakkal együtt...

A hirdetésnek ez a módja 1920-30-as években jelent meg a világ nagyvárosaiban, köztük Budapesten is. A második világháború következtében ezeknek nagy része elpusztult, majd az elkövetkezendő 1-2 évtizedben csak korlátozott számban voltak fellelhetőek.

A '70-es évektől azonban ismét elterjedtek, köszönhetően az akkori városvezetés és a párt 1970-es pártkongresszuson született döntésének, miszerint: a turisták által gyakran látogatott helyeknek világvárosi hangulatot kell kölcsönözni, s ez többek között a világító, villódzó, színes neonreklámok segítségével lehetséges. Igen ám, csakhogy akkor még nem volt akkora árubőség, mint manapság, habár a látszatra mindig adtak. Így aztán helyenként furcsa, nevetségesnek tűnő szlogenek jelentek meg neon formában. Köztük van a szívem csücske is az egyik legszebb még ma is a régi helyén hagyott darab, a „Vásároljon készruhát!". Nézzenek csak balra, ha a Keleti pályaudvarról a város felé haladnak!

Az állami vállalatok az éves reklámozásra szánt pénzkereteiket elsősorban neonreklámokra költötte, melyek a későbbiekben a városkép részévé váltak, és sokuk ma is meghatározza annak arculatát - hozzáteszem nemcsak Budapesten, kis országunk más nagyvárosaiban is.

Ma úgy tűnik, nem sok mindenkit izgat ez a tény, pedig megszoktuk, sőt azt hiszem sokak nevében mondhatom, megszerettük őket. A régi, impozáns és meghatározó házak lebontásánál egyre gyakrabban jelennek meg tüntetők, azonban egy-egy neonreklám eltávolításáról mi, hétköznapi emberek nem is értesülünk, csak azt vesszük észre, hogy tegnap még ott volt, de ma már sehol...

Azt mondják, a fenntartásuk drága, nagy részük már csak letűnt idők emlékképeit őrzi, és különben is, ma már más típusú reklámeszközök a divatosak: világító táblák, tv reklámok, építkezési reklámhálók, és persze az óriásplakátok. Az már más kérdés, hogy ezeknek nagy része fantáziátlan, unalmas, és persze ideiglenes és folyamatosan változó, mint minden, mert manapság „pörög az élet", és különben is „rohanunk ezerrel". Talán ennek is köszönhető, hogy már ritkán használnak hirdetésre neonreklámokat. Ha megfigyeljük, az esetek nagy többségében valamilyen helyi érdekeltségű dologra próbálták felhívni a figyelmet ezek a reklámhordozók. Nos, ma az állandóság az, ami legkevésbé jellemző a város különböző üzletrészeire, így aztán úgy tűnik, tényleg leáldozóban van e régi reklámtípus kora.

Elsőként Lugosi Lugó László kezdte megörökíteni a fényreklámokat, majd 2003-ban megalakult a Neonon Csoport Egyesület. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megbízásából első körben felkutatták, és lefényképezték a még létező neonokat, majd építkezések, bontások alkalmával elkezdték menteni őket.

2005-ben, a Múzeumok Éjszakáján az összegyűjtött reklámok egy részét kiállították. Ezek ma is megtekinthetőek - ingyen és bérmentve - az Elektrotechnikai Múzeum udvarán, ajánlom szíves figyelmükbe!

Bár a szépségipar - ha nevezhetjük egyáltalán így a 60-70-es évek állami fodrászatait, kozmetikaüzleteit - korántsem volt olyan fejlett, mint napjainkban, azért a „külcsínre" már akkor is adtak. És nem csak az üzletekbe betérő hölgyek, hanem az üzlet vezetői is. Így aztán ha alaposan körülnézünk, még ma is felfedezhetünk egy-egy tupírozott frizurájú neon-nőfejet, feliratot, amelyek alatt persze az esetek többségében már rég nem az található, amit régen hirdettek.

Szöveg és fotók: Botyánszki Alíz