Szalonpszichológia
Szárnyait vesztve
Sokan hallottunk már olyan történeteket, melyek arról szóltak, hogy egy szakma mestere hogyan vette el tanulója kedvét attól, hogy valaha ő maga is elismert szakember legyen. Vagy, ha nem is ez a cél, legalább jó szakember.
Sajnos, sok „mester" elfelejti azt, hogy annak idején ő hol kezdete, vagy éppen ellenkezőleg; ha anno az ő mestere nem állt a pedagógia csúcsán, és inkább inasnak, mintsem tanulónak kezelte; fennáll a lehetőség, hogy az ő tanulója is hasonló „oktatásban" fog részesülni. A kérdés csupán az, hogy kinek jó ez?
A tanulók általában nagy lelkesedéssel várják, hogy végre a gyakorlatban is alkalmazhassák azt, amit elméletben - többé-kevésbé - megtanultak. Legyen szó fodrász, kozmetikus tanulóról, egy biztos; alig várják, hogy dolgozhassanak. Általában, minden tanuló jó hírű mesterhez szeretne kerülni, ám ha sikerül, sajnos már a kezdeti örömbe üröm vegyül. Akkor, amikor az első szalonban töltött nap után kiderül, hogy a mester bizony „nem ér rá". Legalább is arra, hogy a tanulójával foglalkozzon, legfeljebb annyi ideig, hogy megmutassa, hogy kell fogni a partvist és a lapátot. Érdemes elgondolkodni azon, vajon mit érez ilyenkor egy energiával és tenni akarással teli fiatal! Ha ez hosszú távon így működik, akkor egyértelmű, hogy a tanuló szép lassan elfelejti a kezdeti lelkesedést. Ennélfogva nem lesz szorgalmas, és esze ágában sem lesz a mestert bombázni a kérdéseivel, hiszen úgysem kap rá választ. A mester meg elkönyveli lustának, és kész...
Természetesen nem arról van szó, hogy a tanulóknak nem kell összetakarítani, de a lényeg, hogy nem ez az elsődleges feladata, és ezt ő is érzi. Valószínűleg azért választotta azt a mestert, akit választott, mert tőle akar tanulni. A mester pedig, azért lett mester, mert bizonyítottan mester szinten műveli a szakmáját. Ugyanakkor ez a cím, nem csak a szakmai tudásról kell, hogy szóljon, hanem hozzáállásról és példamutatásról, a szakma szeretetéről - mindamellett, hogy a tanulónak elsősorban a szakma fortélyait kell átadni. Kell, merthogy ez a legkevesebb, ami elvárható egy mestertől, ha már tanulókat oktat. A tanulók természetesen nem egyformák, hiszen az emberek nem egyformák. Van, aki nagyon szorgalmas, és van olyan is, akit noszogatni kell azért, hogy valamilyen teljesítményt nyújtson. De az, semmi esetre sem helyes, ha valakit elkönyvelnek lustának, mi több, „alkalmatlannak", anélkül, hogy lehetőséget kapott volna a bizonyításra! A mesternek az is a feladata, hogy lehetőséget biztosítson a tanulóinak arra, hogy sikerélményben legyen részük. A legapróbb feladat elvégzéséért is lehet dicsérni, és ez meghozza az eredményt, szemben azzal, amikor egy tanulót csak a szidalmak érik.
Tudjuk jól, az iskola mindig meghatározó egy ember életében. Ha valakinek jó tanárai voltak, szeretni fogja az általuk tanított tárgyakat - még akkor is, ha az éppen nem megy túl jól -, de ennek a fordítottja is igaz! Egy rossz tanár (mert van rossz tanár!) egy életre elveszi a diákja kedvét a tanulástól!
Ez lenne a cél? Vagy inkább az, hogy az egykori tanuló hálával, és szeretettel gondoljon vissza egykori mesterére, akitől a szakma csínját-bínját megtanulhatta?
Szöveg: Velczán Julia
Szakértő: Balasi Margit pszichológus